Már ígértem egy ideje, hogy a kéktúrázásunk két tavaszi szakaszáról is írok így utólagosan. Elsősorban azért, hogy teljes legyen az élménybeszámoló. Nos tehát.
Az országos kéktúra első szakaszát 2010. március 20-án szombaton teljesítettük.
Nagy izgalommal már korán reggel - szerintem volt, vagy fél nyolc (huh, durva, mi?) szóval nagyon korán - indultunk a belvárostól elég messze található Hársfa panzióból. Furcsa egy hely volt. Sehol senki, se tulaj, se vendég, fizetni is alig tudtunk, hazainduláskor csak a kocsival történt malőr miatt futottunk össze a házigazdával, különben ott kellett volna hagynunk nyitva csapot-papot. Hmmm, ilyen helyek is vannak.
Már az egy komolyabb túrának számított, míg a városba értünk. :-) Pláne olyan fáradtan, mint amilyenek voltunk.
A Főtéren befalt, menet közbeni reggeli után elkezdtünk felkapaszkodni a Kálvária-hegyre, ahol nagy meglepetésünkre találtunk egy bunki félét ahol a szabadságharc idejében egy darabig a királyi koronát őrizték. Mi a szösz...
A Kálvária-hegy neve joggal ilyen nagyképű, durva kaptatón mászhat fel az ember a kálváriatemplomig, de a gondolat, hogy ezt még idős mamikák is megteszik időnként, minket is felhajtott a tetőre.
A kilátás még így ködben is megérdemelte a szép jelzőt, Kőszeg városa a lábunk előtt hevert.
A következő megállóhely a trianoni kereszt volt. Nem tudom, hogy a Trianon iránti ellenérzés kifejezése végett, vagy másnak köszönhetően, de ez a kereszt borzasztóra sikerült.
Nem is időztünk itt sokat, nekivágtunk az erdőnek ahol tölgyesen majd csodaszép bükkerdőn kellet keresztülhaladnunk, hogy megérkezzünk közös életünk egy történelmi helyszínére, a Hétvezér Forráshoz.
Kedves Lányok és Fiúk, most egy fotósorozat következik, hogy ti is átérezhessétek az első kék túra pecsételés katartikus élményét.
Juhúúúúú! Hát! Megtörtént ez is. Tudom, viccesnek hangzik, hogy így odavagyok ettől, de szerintem az első pecsét meghatározó. Vagy megérzi az ember, hogy ez mennyire jó, vagy majd csak a másodiknál... :-)
Miután feleszméltünk az örömmámorból megállapítottuk, hogy a forrás mellett lévő volt határőrlaktanya szánalmas állapotban van, és hogy ezzel biztos lehetne valami értelmes dolgot kezdeni.
A Hétvezér forrást az Óház-tető követte. Egy balul sikerült árokugrást követően
meredek és fárasztó emelkedő következett. Megint. Ilyenkor én általában kiköpöm a tüdőm, valami nem stimmel az erőnlétemmel, azt hiszem. Na, ezek nem azok a pillanatok, amikor a dohányos és egészséges tüdő közti különbségről prédikálnék a Borsónak, inkább próbálok életben maradni és kaptatok csendben lapítva (vagy zihálva) felfelé.
Az Óház-tető szép hely, állítólag messzi hegyek is láthatóak innen tiszta időben. Igazából már nem emlékszem, hogy láttunk volna ilyen messzi hegyeket, de szép vörösen rügyező fákat és gyíkot azt biztos.
Továbbhaladva - miután elhárítottam az útakadályokat -
a Vörös kereszthez érünk, ami tök nem meglepő módon vörös.
Itt a Kőszegi-hegységben jól látható volt, hogy kedvelt, kiépített turista terület ez, mindenhol követhetően felfestett jelzések, útbaigazító táblák segítették a tájékozódást.
Elhaladtunk egy laikusként furcsának tűnő friss erdőtelepítés mellett.
Csodaszép kora tavaszi bükkerdőn (nekünk minden bükkös csodaszép amúgy, mert mind2nknek ez a kedvenc fánk) áthaladva értük el a Stájerházakat, amikről nem tudok semmi érdekeset mondani, csak, hogy itt ebédeltünk, mégpedig Borsó féle frenetikus szendvicseket.
Ebéd után szívesen pihegtünk volna még a napsütésben, de menni kellett tovább, hosszú volt még az út. A Hörmann forrásnál megtöltöttük jéghideg friss forrásvízzel a palackjainkat és elindultunk a télbe.
Felérve az Írott-kőre ismerősökbe botlottunk, így együtt folytattuk Velemig az utat.
Lefelé megálltunk a Szent Vid kápolnánál, ami ha minden igaz búcsújáró hely, vagy ehhez mindenképpen valami hasonló.
A kápolnától lesétáltunk a faluba, ahol amúgy ősszel a jó kis velemi gesztenye fesztivált szokták rendezni. Beültünk egy kis kocsmába, a fiúk söröztek, én fröccsöztem, ettünk zsíros deszkát lila hagymával.
Hazaérve a panzióba mind a bakikon, mind rajtunk látszott - hosszú volt ez a nap.
Másnap még volt egy kis kaland, izgalom - miután a Borsónak eléggé fájt a torka, úgy döntöttünk nem megyünk tovább és hazaindulunk. Valószínűleg megszeretett minket egy nyest és nem akarta, hogy elmenjünk, mert szétrágta a kocsiban a gyújtókábelt. Elég vicces volt vasárnap délelőtt Kőszegen autószerelőt szerezni úgy, hogy nem volt nálunk kp sem. :-)) Végül minden megoldódott és ennek örömére ettünk búcsúsütit is.
Az első kéktúra szakaszunk hossza: 19,7 km.
Az útvonal a térképen Kőszegtől Velemig.
Sokat sejtető cím, igaz? :-))) Persze lehetne a harmadik egy túratárs is, de nem az. És (bár, így nem kezdünk mondatot), hogy fenntartsam a kíváncsiságot nem is árulom el e titokzatos 3. kilétét....csak egy kicsit később.
Szombat reggel gusztustalan volt még a gondolat is, hogy fél hatkor kelni kell, ennek ellenére negyedórás csúszással sikerült. Mivel kivételes módon gondosan előkészítettem a hátizsákokat, termoszt és minden egyéb felszerelést (ezeket egyébként mindig megcsinálja a Borsó, mert felnőtt), reggeli teafőzés és kaja után bepakoltunk és indultunk is. A szecsó alapanyagokat megvásároltuk, tankoltunk, majd az óriási ködben jó lassan haladtunk, így aránylag későn 9 körül értünk Zalaszántóra, napunk induló állomására. Itt a kocsmában pecsételtünk, és kávéztunk, aztán a templomnál a kényelmes nyammogós reggeli is megvolt a padon. Nem kis időt igénybe véve felvettük az összes cumót, köztük a Borsó a vaciúj, tök menő szellőzős kamásliját :-)) is (ami tényleg nagyon profi, ezt később be is bizonyította). Így aztán 10 körül elindultunk végre a bűvös kék mentén. Óriási ködben.
Ahogy haladtunk egyre magasabbra a Nap is kisütött, a Zalaszántó feletti szőlőhegyeket elérve szépen látszott ahogy a köd száll felfelé.
A Szent Donát kápolnánál már igazi napos őszi időnk volt.
Igazán jó hangulatban gyalogoltunk, nagyon örültünk, hogy ekkora szerencsénk van az idővel, meg, hogy végre kiszabadultunk. A kápolna után a következő cél a sztúpa volt, ezt a szőlőhegyről egy kellemes kaptató után értük el, bár ez elég gázul hangzik - ki az akinek egy kaptató kellemes....? :-)
Itt már jól jöttek a kamáslik, mert nagy volt a sár és mind a Borsó, mind én kifejlett "maszatosan járó" képességgel bírunk, feltűnt ugyanis, hogy mikor másoknak még tök száraz és tiszta a nadrágszára, a miénk már vastagon saras... A sztúpa nagy meglepetés volt. Annak ellenére, hogy 1993 óta itt áll még egyikünk sem látta. Lényegesen nagyobb és lenyűgözőbb, mint gondoltuk. Körben színes szalagok lógnak a fákon és szélcsengők szólnak, meg halk kellemes meditációs zene.
Nagyon megnyugtató hely, elidőztünk itt egy kicsit, aztán továbbindultunk. Itt jött el az a pont, mikor útitársunkat leleplezem.
Amint látjátok nem emberi lény ő, hanem egy gyönyörű napraforgó. Egyedül árválkodott a ködben egy meredek rézsű oldalban, rövid tétovázás után úgy döntöttünk, jobb neki, ha velünk jön világot látni.
Jó ideig élvezte az utat, de aztán nem tudtuk a vízigényét kellően pótolni, egy szép szakaszon lefektettük az út szélén.
Gyönyörű bükkerdőn, majd ahogy haladtunk lefelé gyertyános tölgyesen vezetett keresztül a turistaút. A Nap átsütött a fák között.
Az erdőből kiértünk egy nagy mezőre, igazi rétre. Ez annyira csodás volt, és amúgy annyira éhesek is voltunk, hogy pihenőt tartottunk. Szerintem ez volt a legeslegjobb része a napnak. Van, hogy valami annyira szép, nyugodt és jó, hogy érzem, szinte fizikailag érzem, hogy kiszáll belőlem minden gond.
Így aztán már teljesen gondtalanul és megebédelve vágtunk neki e mostani szakasz legnehezebb részének, a Tátikának. Kereszteztük az országutat, és a megyéket :-) (Zala és Veszprém),
majd a napraforgónkra jó szülőhöz méltóan vigyázva elindultunk a hegyre fel. A Borsó is vitte a virágot picit...
Itt a Tátikán is nagyon szép, mély erdők vannak, többek között a természetvédelmi szempontból nagyon értékes és fokozottan védett Tátikai ősbükkös. Most elértem egy olyan pontra ahol adja magát, hogy megemlítsem az egyik kedvenc könyvemet, azaz turista kalauzomat. Ez Garami László és Garami Lászlóné ZÖLD UTAKON- Védett természeti értékeink útikalauza című könyve, a miénket a Mezőgazgda Kiadó 1999-ben adta ki, én a Mezőgazda Kiadó Kossuth téri könyvesboltjában vettem anno Pesten. Mindenkinek ajánlom őszintén, szuper.
Visszatérve a Tátikára a csúcsra felmászni nem olyan veszélyes, ami a nehézséget illeti. Fent a várromnál van viszont kőomlásveszély, érdemes óvatosnak lenni, csak a kitaposott ösvényen haladni.
Tűző napsütésre és kb. 20 fokos melegre értünk fel a várhoz. Ez az hűvös erdei klíma után nagyon jól esett.
Van egy szokásunk amit nem mi találtunk ki, hanem egy ismerős ismerőse. Nagyon jó szokás ezért mi is bevezettük. Ez a csúcs-csoki. Ami stílszerűen csakis Sport szelet lehet.
Annyira jól éreztük magunkat itt fent, hogy kiterítettük a plédet és bő egy órát lazultunk. Pihentettük a lábainkat :-) és megmutattuk az égnek a túra zoknijainkat...
Tátika vára amúgy elég rossz, romos állapotban van, elvileg folyamatban vannak a régészeti feltárások, legalábbis a tilos belépni, mert feltárások folynak táblák szerint, de nekünk nagyon elhagyottnak tűnt az egész. A kilátás viszont lenyűgöző.
Leereszkedve a csúcsról a hegy ősbükkös részén vezet tovább a kék ösvény. Ez annyit takar, hogy itt semmiféle erdőgazdálkodást nem folytatnak, az erdő magára van hagyva, hogy minden történhessen a maga természetességében. Ez a földi halandó turistának is feltűnik, hiszen kész őserdő a terület, ami kidőlt az kidőlt, minden úgy van, ahogy azt az elemi erők kívánják. Ez a túrát kicsit nehezíti ugyan, de azért nagyon érdekes. Az ösvény sok helyen járhatatlan, telis-tele van ágakkal, fatörzsekkel, de aggodalomra semmi ok, a szorgos kirándulók jól kivehető utat tapostak ki a kék vonallal párhuzamosan.
Az erdőből végül kikeveredve aszfaltos, vagy legalábbis burkolt útra ér az ember. Ennek mi a legkevésbé sem örültünk, a lábunk pláne nem, pár száz méter után már mindketten éreztük a talpunkat.
Innen sajnos majdnem végig Sümegig úton, vagy út mentén kellett haladni. Ez sem látványban, sem élményben nem akkora szám, de mi feltaláltuk magunkat. Ilyen szakaszokon a normálisnál is többet beszélek, ezt az is bizonyítja, hogy két bogarat nyeltem le. :-)
A város határában volt a legrosszabb az út, itt ugyanis igaz, csak egy rövid ideig, de ki kellett menni a 84-esre. Na ez életveszélyes volt minden túlzás nélkül, de a látvány abszolút kárpótolta az embert.
Sümegre érve buszra szálltunk, és visszautaztunk Zalaszántóra a kocsihoz, ahol kellően elfáradva konstatáltuk- ez is egy fantasztikus túranap volt.
A Zalaszántó-Sümeg szakasz hossza: 24 km.
Eddig megtett teljes hossz: 111,7 km.
Hátra van: 1016,3 km.
Eddig a kék túra 9,9 %-át teljesítettük.
Szántó-Sümeg térképen
Vállustól Sümegig térképen
