Múlt hétvégén Petrikeresztúron jártunk. Bizony, merthogy van itt egy hegy, Pató-hegy, ahová szerintem mindenkinek érdemes egyszer eljönni. Egy lelkes család négy kis pincét rendbe hozott, hogy a békére vágyó utazók megpihenhessenek bennük. Mi mesés két napot töltöttünk itt, melyről részletesen írok vadiúj :-) "hétfőtől-péntekig" blogunkon, azaz itt.
Azért ízelítőnek egy fotót...
 |
| Almafásház |
Ilyen novembert sem láttam még! 11. hó 13-án, szombaton nem számítottam túl sok jóra, őszintén. Az előítéleteim becsaptak- az előre ítélkezés már csak ilyen:-) - csodálatos kirándulóidő volt.
Felkerekedtünk hát, ismét, és ...kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be....'94-es Corsa - érzed...
Tapolcán autóbuszra váltottunk, Vállus fordulóig suhantunk.
A reggeli-délelőtti fényben lesétáltunk a faluig.
Vállus, ez az eldugott kis falvacska vaciúj úniós pénzes Hags játszótérrel rendelkezik, ahol teszthintázást kellett végeznem.
Rákóczit vállon veregettük,
majd irány az erdő. Az őszi erdei sétában az avar a legjobb dolog. Itt sajnos nem volt túl mély, de azért lehetett bohóckodni...
Az erdőt mező váltotta, majd az Alsó-szőlőhegy pincesorához értünk. A kék ösvény mindenhol és félre nem érthető módon ki volt (és gondolom most is van) táblázva.
Mivel ebédidő közeledett letáboroztunk egy hajdan nagyon szép, mára kicsit lerobbant pince tövében. A kilátás nagyon pazar :-) volt. A szecsók pedig fenségesek. Gondosan előkészültünk már itthon. Külön kis dobozokba csomagoltuk az egyes feltéteket, olyan volt, mint a puccos svédasztalos fogadások, ahol végül mindenki kézzel, lábbal, állva, vagy a lépcsőre ülve két pofára majszolja az ennivalót. Csak itt kultúrkörben voltunk. :-) - ő meg én.
Sokáig gyönyörködtünk a kilátásban, nem akaródzott elindulni. Novemberben egy szál pulcsiban, a Naptól felmelegedett kövön sütkérezve csokiztunk, termoszból teát ittunk, beszélgettünk.
Teli pocakkal kissé nehézkesen indultam meg felfelé. Nem volt durva, olyan dombocska féle, szóval ki lehetett bírni. A Kő orra egy kis magaslat itt a hegyen, ezt is, mint általában az ilyeneket úgy éreztük jobb, ha megnézzük. Totál benőtte a "susnya" az utat, a tüskés ágak ráragadtak a ruhánkra, de hősiesen felküzdöttük magunkat, és ugyan a kilátás nem volt túl nagy szám, mert a fák a magaslat fölé nőttek már, azért volt itt szépség.
Kár, hogy sem a fényképész tudásunk, sem a kis nyonyó gépünk nem alkalmasak arra, hogy az ottani ősz végi fényeket hűen visszaadják, de a friss szellő nyoma azért látszik, ugye? :-)
A Kő orráról lemászva tök izgalmas rész következett. Sima erdőnek hinné első ránézésre az ember- és az is. De! Az eső áztatta földön a mély avar eltakart mindent.....húúúúúúúhhhh.....
Valójában tök nagy sár volt, az avar eszetlenül csúszott, fától fáig kellett futni-csúszni, nagyon kalandos volt, de azért picit féltem is, nehogy kimenjen valamelyikünk bokája, itt az erdő közepén. Ügyesek voltunk, így tovább haladhattunk a 2-es pályára a a kalandparkban. Mindenféle útakadály következett.
Ez nagyon vicces rész volt. Sajnos az érdekes fele a kirándulásnak itt be is fejeződött. Na, jó, Lesenceistvánd faluba tartva mellénk szegődött egy loncsos kutyus, ő nagyon aranyos volt. Jó hosszan jött velünk, már kezdtem érte aggódni, hogy nehogy elkeveredjen, bár végülis kutya...
Innen is üdvözlünk, bozontos!
A faluközpontban igényes kis pihenő van, na kaptunk az alkalmon és uzsonnáztunk. Volt nálunk házi boci mobil süti, amit Anditól tanultam és amúgy a Borsó imádja. Ezt is bevágtuk. Kellett is az energia, mert mostantól ASZFALT! pfúj, hát ezt nem szeretjük. És! Ami tök durva, hogy végig, Tapolcáig. Az aszfalt még csak elmenne, de a közút szélén, keresztezve a 84-est, hajaj...
Sebaj, alternatív megoldásokkal- szervízút féle, majd árokpart- végül alig kellett a kocsiktól félve baktatni a betonon.
Azért a naplemente rettentő szép volt.
Tapolcára a laktanyánál ér be a kék túrista. Érdekes érzés itt keresztülvágni. Nyomasztó, talán ez a legjobb szó. Nem tudom pontosan, van e még itt katonaság, elég lepukkant minden, de ez nem zárja ki, hogy masíroznak a falak mögött. Készítettünk néhány furcsa képet, a kék túra java részén nem ilyet szokás.
Innen már nem messze volt a belváros, ahol a kocsit hagytuk. Mire visszaértünk be is sötétedett - hát igen, ilyenkor már nem árt számolni a rövid nappalokkal. Összességében nem ez volt a legcsodálatosabb szakasz eddigi kirándulásaink során, de az ebédidő a napsütéssel és a kilátással mindenképp örök emlék marad, és persze mi, ahogy mindig, most is jól szórakoztunk. :-)
Teljesített szakasz(ka) hossza: 14,4 km
Összesen eddig teljesítettünk: 124,3 km-t.
Ez a teljes kéktúra 12,38 %-a.
Térképen:
Vállus-Tapolca
Sümeg-Tapolca
Vissza az időben ismét: 2010. április 17-én az eddigi kéktúrázásunk legmonotonabb és egyben leghosszabb szakaszát teljesítettük. Kicsit nehéz is írni róla - és ezt foghatom arra, hogy több, mint fél éve volt, de szerintem nem ez a fő ok. Nem örülök, hogy ezt kell mondjam, de azon túl, hogy a természetben lenni mindig jó és, hogy nagyon szép napsütéses időnk volt csak az tette kellemessé ezt a napot, hogy együtt voltunk és végig szórakoztattuk egymást.
Sárváron szálltunk meg egy igazán tuti apartmanban (http://www.eszallas.hu/room_3470.html?pic=1). Jó helyen van, nem is drága, szóval tényleg ajánljuk, ha erre jártok.
Sárvárról jó korán vonattal átutaztunk Kőszegre.
Kőszeg városát délről északra átszeltük, majd a települést észak-keleten elhagyva rátértünk az Ólmodi útra. Innentől az egyik földútról mentünk a másikra.
Többségük hosszú-hosszú nyíl egyenes nyiladékban haladt, végig az erdőben. Nem mondom szép volt, de állati unalmas is. Ami kicsit izgivé tette azért, az a rendszerváltás előtti "fíling", ugyanis itt anno, a büszke "cocializmusban" határsáv húzódott. Szerencsére én még tojáshéjas voltam eme csúfos, vasfüggönyös időkben, ettől tehát nem rossz, hanem valami kalandos, retronosztalgikus érzés fogott el a táblákat látván.
Volt széles irtás is, ahol -húúúúúuuuh- a szögesdrótos áthatolhatatlan kerítés állt egykor - homokcsapdák, meg minden.....
Igazából tudom, ez egyáltalán nem volt akkoriban vicces, így utólag legfeljebb érdekes, sőt manapság már inkább mindegy.
Tehát csak mentünk, és mentünk, nem nagyon van mit írni. Közben letérve a kékről megnéztünk egy forrást, Őz-kút a neve. Nem rossz.
A tavaszi ébredező erdő azért nagyon szép látványt nyújtott.
15 és fél km után elértük Tömörd izgalmas falvát, amire őszintén azt kell mondanom, hogy nem emlékszem, de a Borsó szerint szép volt. Itt hatalmas, másfél órás piknikezést tartottunk.
Innentől rövidre fogom. Mivel a bakancsom (a lábbelikről majd külön bejegyzést írok egyszer, mert megérdemlik) szóval az aznap rajtam lévő gonosz bakancs feltörte a lábam, így a maradék huszonvalahány kilométer picit nehézkes volt. És nagyon uncsiiiiiiiiiiiii, továbbra is. Kérdeztem most Borsót, mit írna, azt mondja semmire nem emlékszik. Ez kb. jellemző is erre a túrára.
Volt egy patak "ugrás"- ez minősült a nap egyik fénypontjának,
és még szép erdők, amik tetszettek nekünk...
Az Ablánci malomcsárda, ami a napunk második pecsételő helye volt és ahol jó kis kávézást terveztem, zárva volt. Brrrrr...innen már az a fázis jött amikor az ember csak röhög, annyira szenved. A jobb lábam nem éreztem, Borsó jól volt, de nagyon elfáradt ő is. Szelestére beérve a holtponthatáron kiderült, hogy a vasútállomás a falu legdélebbi végén van - a vonat mindjárt jön - ROHANÁS!
Az utolsó pár száz méteren tényleg futottunk, végül is nem volt annyira gáz, inkább vicces. A vonat nem ment közvetlenül Sárvárra-Porpácon át kellett szállni, majdnem egy óra várakozással. A következő képek ennek az 50 perc dekkolásnak a legszolidabb emlékei.
Minden jó, ha a vége jó. A fáradtságtól megnövekedett infantilizmussal eltengettük az időt, hazavonatoztunk Sárvárra, majd betontuskó módjára bedőltünk az ágyba. Másnap, lévén, hogy lesántultam a hálátlan bakancsomtól (amit egyébként nem szerettem, és ezt megérezhette) csak városnézés, mise és sütizés jutott. Nem bánta sem a Borsó sem én.
A teljesített szakasz hivatalos hossza: 35,4 km
Hozzáadva a vasúttól vasútig: 37,9 km
Kőszeg-Szeleste térképen.
Lent pedig Írottkőtől Szelestéig térképen.
Már ígértem egy ideje, hogy a kéktúrázásunk két tavaszi szakaszáról is írok így utólagosan. Elsősorban azért, hogy teljes legyen az élménybeszámoló. Nos tehát.
Az országos kéktúra első szakaszát 2010. március 20-án szombaton teljesítettük.
Nagy izgalommal már korán reggel - szerintem volt, vagy fél nyolc (huh, durva, mi?) szóval nagyon korán - indultunk a belvárostól elég messze található Hársfa panzióból. Furcsa egy hely volt. Sehol senki, se tulaj, se vendég, fizetni is alig tudtunk, hazainduláskor csak a kocsival történt malőr miatt futottunk össze a házigazdával, különben ott kellett volna hagynunk nyitva csapot-papot. Hmmm, ilyen helyek is vannak.
Már az egy komolyabb túrának számított, míg a városba értünk. :-) Pláne olyan fáradtan, mint amilyenek voltunk.
A Főtéren befalt, menet közbeni reggeli után elkezdtünk felkapaszkodni a Kálvária-hegyre, ahol nagy meglepetésünkre találtunk egy bunki félét ahol a szabadságharc idejében egy darabig a királyi koronát őrizték. Mi a szösz...
A Kálvária-hegy neve joggal ilyen nagyképű, durva kaptatón mászhat fel az ember a kálváriatemplomig, de a gondolat, hogy ezt még idős mamikák is megteszik időnként, minket is felhajtott a tetőre.
A kilátás még így ködben is megérdemelte a szép jelzőt, Kőszeg városa a lábunk előtt hevert.
A következő megállóhely a trianoni kereszt volt. Nem tudom, hogy a Trianon iránti ellenérzés kifejezése végett, vagy másnak köszönhetően, de ez a kereszt borzasztóra sikerült.
Nem is időztünk itt sokat, nekivágtunk az erdőnek ahol tölgyesen majd csodaszép bükkerdőn kellet keresztülhaladnunk, hogy megérkezzünk közös életünk egy történelmi helyszínére, a Hétvezér Forráshoz.
Kedves Lányok és Fiúk, most egy fotósorozat következik, hogy ti is átérezhessétek az első kék túra pecsételés katartikus élményét.
Juhúúúúú! Hát! Megtörtént ez is. Tudom, viccesnek hangzik, hogy így odavagyok ettől, de szerintem az első pecsét meghatározó. Vagy megérzi az ember, hogy ez mennyire jó, vagy majd csak a másodiknál... :-)
Miután feleszméltünk az örömmámorból megállapítottuk, hogy a forrás mellett lévő volt határőrlaktanya szánalmas állapotban van, és hogy ezzel biztos lehetne valami értelmes dolgot kezdeni.
A Hétvezér forrást az Óház-tető követte. Egy balul sikerült árokugrást követően
meredek és fárasztó emelkedő következett. Megint. Ilyenkor én általában kiköpöm a tüdőm, valami nem stimmel az erőnlétemmel, azt hiszem. Na, ezek nem azok a pillanatok, amikor a dohányos és egészséges tüdő közti különbségről prédikálnék a Borsónak, inkább próbálok életben maradni és kaptatok csendben lapítva (vagy zihálva) felfelé.
Az Óház-tető szép hely, állítólag messzi hegyek is láthatóak innen tiszta időben. Igazából már nem emlékszem, hogy láttunk volna ilyen messzi hegyeket, de szép vörösen rügyező fákat és gyíkot azt biztos.
Továbbhaladva - miután elhárítottam az útakadályokat -
a Vörös kereszthez érünk, ami tök nem meglepő módon vörös.
Itt a Kőszegi-hegységben jól látható volt, hogy kedvelt, kiépített turista terület ez, mindenhol követhetően felfestett jelzések, útbaigazító táblák segítették a tájékozódást.
Elhaladtunk egy laikusként furcsának tűnő friss erdőtelepítés mellett.
Csodaszép kora tavaszi bükkerdőn (nekünk minden bükkös csodaszép amúgy, mert mind2nknek ez a kedvenc fánk) áthaladva értük el a Stájerházakat, amikről nem tudok semmi érdekeset mondani, csak, hogy itt ebédeltünk, mégpedig Borsó féle frenetikus szendvicseket.
Ebéd után szívesen pihegtünk volna még a napsütésben, de menni kellett tovább, hosszú volt még az út. A Hörmann forrásnál megtöltöttük jéghideg friss forrásvízzel a palackjainkat és elindultunk a télbe.
Felérve az Írott-kőre ismerősökbe botlottunk, így együtt folytattuk Velemig az utat.
Lefelé megálltunk a Szent Vid kápolnánál, ami ha minden igaz búcsújáró hely, vagy ehhez mindenképpen valami hasonló.
A kápolnától lesétáltunk a faluba, ahol amúgy ősszel a jó kis velemi gesztenye fesztivált szokták rendezni. Beültünk egy kis kocsmába, a fiúk söröztek, én fröccsöztem, ettünk zsíros deszkát lila hagymával.
Hazaérve a panzióba mind a bakikon, mind rajtunk látszott - hosszú volt ez a nap.
Másnap még volt egy kis kaland, izgalom - miután a Borsónak eléggé fájt a torka, úgy döntöttünk nem megyünk tovább és hazaindulunk. Valószínűleg megszeretett minket egy nyest és nem akarta, hogy elmenjünk, mert szétrágta a kocsiban a gyújtókábelt. Elég vicces volt vasárnap délelőtt Kőszegen autószerelőt szerezni úgy, hogy nem volt nálunk kp sem. :-)) Végül minden megoldódott és ennek örömére ettünk búcsúsütit is.
Az első kéktúra szakaszunk hossza: 19,7 km.
Az útvonal a térképen Kőszegtől Velemig.
