Lelkes vándorlók vagyunk, jártunk már erre-arra, külön, együtt, társaságban, 2esben. Szeretjük az erdőt, a mezőt, a falut, várost, vonatozást, buszozást, legfőképp a gyaloglást, a csendet, útközbeni beszélgetéseket. 2010. tavaszán döntöttük el, nekiindulunk az Országos Kéktúrának. Mindezekről és sok másról, még magunk sem tudjuk, mi mindenről írunk majd Nektek, magunknak.
Mi -magunkból kiindulva- azt hittük, hogy a kéktúra fogalom mindenki számára, de legalábbis a saját és nálunk idősebb korosztály számára egyértelmű. Ha valahol szóba került és akadtak olyanok, akik mégsem tudták miről beszélünk, gondoltuk elég, ha annyit mondunk: "tuuuuudooood, a Másfélmillió lépés Mo-on.....". DE. Nem. Naívan meglepődve kell mondjam, rengeteg ismerősünk nincs képben, hogy mi a bánat is ez, így kicsit ad hoc módon most döntöttem el, írok erről.
Na jó, ez így ebben a formában nem is igaz - a you tube-on hallgattam a fenti sorozat számomra őrületesen nosztalgikus zenéjét és így jutott mindez eszembe.
Tehát.
Nem tudom, más is élt-e át hasonlókat, de nekem (a tesóimmal egyetemben) gyerekkoromban szinte kötelességszerűen kellett a tv előtt ülnöm és néznem a Rockenbauer Pált, akiről a papi nagy és mély áhítattal, komoly hangon mondta, hogy A ROCKENBAUER PÁÁÁÁL. Persze mondanom sem kell, hogy abszolút nem izgatott minket a téma, hogy homályos felvételeken egy csomó pacák megy a réten, meg ősöreg tatákkal dumál számunkra full ismeretlen kihalófélben lévő szakmákról. Totál untuk, és alig vártuk, hogy mehessünk A zene viszont....azt mindig imádtuk.
Ez idővel ennyiben is maradt, tudtam, hogy "jaaaj, igen, gyerekkoromban"..."volt az az ismeretterjesztő sorozat"...stb. Legalább képben voltam, mi az a kéktúra, más haszna nem volt. Aztán az egyetemen elkezdtünk túrázgatni, kirándulgatni. Rákattantam. Majd jött a Borsó és mondta, hogy "húúúú, mennyire szeretnék egyszer végigmenni az OKT-n". Nos. Ennyi, és most megyünk.
Szóval következzék először néhány hivatkozás, ahol száraz és kevésbé száraz módon tényszerű adatokat ismerhettek meg mindarról amit fent leírtam:
Február 6-án, vasárnapi napon 4-en indultunk útnak. Társult hozzánk a Fanni és a Tánci, így a Gérce-Hosszúpereszteg falvak közötti túrát nem kis örömünkre dupla-párban jártuk végig.
A szokásos hátulütője a dolognak- a korai kelés- most is megvolt- hétkor (amiből majdnem fél nyolc lett) indultunk itthonról. Hosszúperesztegen letettük az autót és buszra szálltunk. Irtó hideg volt a megállóban, de elszórakoztunk (lásd Tánci) míg vártuk a járatot:
Gércén kezdtük az aznapi papír szerint - és kivételesen ténylegesen is - 24 km-es szakaszt. Mit is kell tudnunk Gércéről? Vas megyében a Kemeneshát középső részén fekvő aranyos kis falu, középkori eredetű, de a barokk idején átépített templomocskával, kör alaprajzú könyvtárral és Kismackó nevű kiskocsmával. Ezentúl érdekesség még, hogy van itt katolikus és evangélikus templom és temető is külön, így 2 templommal és 2 temetővel is rendelkezik a község. Néhány kép az evangélikus templomról....:
a könyvtárról...:
no és a Kismackóról:
Focipályájuk is van a gérceieknek, a tábla pedig erre mutat:
Elhagyva Gércét hamar elértük a Rózsáskerti erdészházat, ahol a nap második pecsétje is bekerült a füzeteinkbe. (az első a Kismackóban volt isteni kapucsínó kíséretében- tök jó hely, helyi alakokkal)
Az erdőben, melyben továbbhaladtunk aktív gazdálkodás, fakitermelés folyik.
Elkészítettük egykor majd megjelenő folklór lemezünk borítóját :-),
majd folytatva utunk elértük az erdőbarát Scherg házaspár sírját, ahol elgondolkodtunk, és továbbmentünk.
Az erdőben haladtunk, sütött a Nap, beszélgettünk, őzikék futottak át előttünk az úton. Húúúú, nagyon izgi volt. Gyönyörűek voltak, kecsesen szökkentek át és még sokáig láttuk őket a nyílt földeken. Időközben már mind nagyon éhesek lettünk, így nemsokára, a Banyafa tisztását elérve meg is pihentünk és tízóraiztunk. Szép kis pihenő, vannak asztalok, padok, és kidőlt banyafa.
Nyílegyenes erdei úton gyalogoltunk tovább egészen a Hidegkúti vadászházig. Kulturált és igényes épületegyüttes, külön rendezvényházzal, zárt udvarral, szóval le a kalappal...a belinkelt oldalon rá lehet keresni az árakra is, biztos érdemes egy nyugodt hétvégét itt eltölteni.
Mi pecsételés után továbbmentünk dél-kelet felé véve az irányt. Több merőleges forduló után egyszer csak váratlan csörtetésre lettünk figyelmesek - egy hatalmas szarvas dübörgött el egészen közel hozzánk a sűrű csemeteerdőben, látni csak picit láttam, de a lábainak dobogása sokáig jól kivehetően hallatszott. A fiúk teljesen lázba jöttek. Egy kisebb kaptató következett, amire nem annyira emlékszem, ugyanis épp holtpontom volt.
Akarok kicsit erről is írni. Néha - bármennyire szeretem a túrázást - van egy 5-10 perc, amikor csak menetelek és azon gondolkodom, hogy ezt most mért is csinálom... fura érzés, legfőképp bosszantó, mert ilyenkor szinte nevetségesnek érzem, hogy képes vagyok vasárnap 6-kor kelni, majd egész nap kutyagolni, hogy lássak néhány fát, meg bokrot. Ezen aztán elmélázok, majd egyszer csak meglátok, vagy hallok valamit, amit sehol máshol nem láthatnék, hallhatnék, csak itt az erdőben, vagy beleszippantok a levegőbe és szétfeszül a friss levegő a tüdőmben, vagy valami hasonlóan költői dolog történik velem és kész. Rájövök, hogy hiába éltem át sok nagyszerű, izgalmas, őrült, menő, költséges, vagy akármilyen dolgot, ehhez fogható örömöt és élményt nekem, nekünk nem sok más okoz.
Néha az erdőben az emberből filozófus is lesz - ahogy nézed a természet életét, az események szabad ég alatti zajlását hajlamossá válhatsz messzemenő gondolatokig eljutni, alapvető értékeket magadnak megfogalmazni, bonyolulttól az egészen leegyszerűsödő érzésekig, életig elérni. És akkor megnyugszol. És ez akkor nagyon jó.
Hát bocs emberek, ez csak kijött belőlem, most meg már nem törlöm ki. :-)
Szóval, jött egy újabb kidőlt hatalmas fa, meg még egy.
Kőszórásos úton jó sokat gyalogolva beértünk Káld faluba. Szégyen szemre ezt a települést nem igen néztük meg, pedig két helyi kastélyt és haranglábat is jelez a térkép itt. Mi sietősen betértünk a megafüstös Korona kocsmába, durván gyorsan pecsételtünk és a település dél-nyugati végénél elhagytuk a falut.
Azaz, dehogy, történt még valami. :-) Borsót nem kevéssé zavarba hozta ugyanis egy túlfűtött (remélhetőleg szuka) kutya.
A történteken elnevetgélve földútra tértünk. Innentől monotonabb szakasz következett, sima földút, homokos földút, szárazabb és sarasabb utak váltották egymást. Voltak jó kilátások és szarvascsorda a távolban.
Az utolsó pár kilométert Hosszúpereszteg előtt szántón átvágva tettük meg. Mit mondhatnék, ez borzasztó hosszúnak tűnt.
Hosszúpereszteg községben aztán kissé kinyúlva, semmit meg nem nézve a pecsételős kocsmát, a Tar büfét céloztuk meg. Jól is tettük, az Arsenal drukker kocsmáros nagyon aranyos, jó fej volt, aznapi uccsó kapucsínónkat a Liverpool-Chelsea meccset nézve ittuk meg. Vicces volt, mert végülis az egész túrát azért tettük erre a napra, hogy a Borsónak még véletlenül se legyen esélye látni a meccset... nem akart idegeskedni. Itthon aztán látva, hogy 1-0-ra nyertünk mindenki nagyon boldogan tért nyugovóra. Jó túra volt.
Most tanakodunk, hogy vajon mi találtuk ki, vagy ti szóltatok először, hogy eljönnétek velünk valamikor egy kirándulásra. Mindenesetre az biztos, hogy mi örülnénk, ha csatlakozna pár -magát nem túl komolyan vevő- barát, vagy eme sorokat olvasó felebarát (vagy hasonló) és a tavasz során eljönnétek velünk egy napra a Balaton-felvidékre.
Semmiképp sem szeretnék abba a hibába esni, hogy magunkat valami megaszuper rutinos, teljesítmény centrikus túrázóknak tüntessem fel. Lévén, hogy cseppet sem vagyunk ilyenek. A kéktúrából, eddig kb. 8 napnyi és százvalahány kilométernyi élményünk van csupán, de ez az idő és táv arra bőségesen elég volt, hogy életre szólóan beleszeressünk az országos kékbe.
Mivel ez a dolog tényleg őrületesen szuper, sokszor volt már, hogy álltunk valahol -hegyen, vagy völgyben, napsütésben, vagy szürke felhők alatt- és mindketten arra gondoltunk: bárcsak mindenki érezhetné ezt, hogy itt és most mennyire jóóóóóóóóóóóóó!
Nos. :-)
A döntés megszületett, áprilisi kirándulásra hívunk benneteket. Igaz még messze van, de, hogy senki túrázni vágyó ne maradjon le eme tavaszi mulatságról, időben akartunk szólni. Első körben az április 16. szombatot szúrtuk ki. Esőnapnak május 7-ét választottuk.
A tervezett túraútvonal pedig: Káptalantótitól Szentbékkálláig a kék mentén.
Igazából úgy hiszem a 385 m-be a Csobáncra való felkapaszkodás nincs beleszámolva, de azzal együtt sem vészes, és onnan olyan kilátás nyílik a tanúhegyek és a Balaton irányába amit az ember sosem felejt.
Mindszentkállán és Szentbékkállán már a Káli-medence területére érünk, melyről számos jó leírás fellelhető, például a Balaton-felvidéki NP honlapján, valamint itt.
A szentbékkállai kőtengerről két saját kép is, ízelítőnek:
Ha érdekel titeket, további leírások, képek a területről például eme oldalon, és még sokfelé a világhálón. :-)
Tehát:
április 16. szombat (esőnap május 7., szintén szombat)
Káptalantóti-Csobánc-Mindszentkálla-Szentbékkálla
12,2 km; 385 m szintkülönbség
Valamit még el kell mondjak. Én annyira örülnék, ha írnátok nekem megjegyzést. Mondjuk arról, ha szeretnétek jönni majd, vagy ha nem arról is lehet... :-)
Január 16. napján elérkezettnek láttuk az időt, hogy téli gubóinkból kikecmeregve ismét nekiinduljunk a nagy kékségnek.
A szombat esti Péterfi Bori koncert után a kora reggeli indulás nem sikerült nagyon, de ez nem okozott fennakadást- a Sümegről Ötvösre közlekedő első és egyetlen autóbusz ugyanis 10.00-kor dobbantott a sümegi buszpályaudvarról (pici kis állomásról :-).
A kicsi kocsit leraktuk tehát és buszra szálltunk. 40 perces utunk volt Ötvösig, ami vicces, mert a távolság - most néztem meg - 17 km.
Ötvösre érve meglepődtünk, hogy mennyire szép hely lehetett egykor -uradalmi épületek, kastély, majorság, stb. Sajnos totál lepusztult minden, egyedül a kis templom van jó állapotban. Ha rám szakad az ég már eldöntöttem, hogy ezeket az elhagyott régi magyar kúriákat fogom megvenni és rendbe tenni, utána pedig kultúrházzá alakítom, és lesz könyvtár, meg kávézó bennük. És mozi.
Ötvös nem egy metropolisz amúgy, íme a bizonyíték:
Szegény kis falunak már vasútállomása sincsen, nagy bánatunkra. Történt ugyanis, hogy mi nagy lelkesen elindultunk az első pecsétünkért, amit a Cartographiás kéktúra kalauzunk az Ötvös vasútállomáson jelez, a leírás még az aranyos vasutas bácsira is kitér. A bácsi biztos aranyos, csak már valahol máshol, mert a vasútállomáson zárt ajtók fogadtak minket. Borsó el is szomorodott, h akkor hiányozni fog egy stempli a füzetből. Ilyenkor ugyanis fotókkal kell igazolni meg nem cáfolható módon, h az adott helyen márpedig te jelen voltál, csak a pecsét nem.
Ötvös forgalmi KITÉRŐ- találó név, igaz?? :-)) Sebaj, búfelejtőként megebédeltük gondosan előkészített elemózsiánk jelentős részét,
majd feloperáltuk a kamáslikat. Milyen jól tettük. :-) Lesz még kaland, izgalom.....
Konstatálva, hogy kb. 4 km-t elbóklásztunk, tempósan haladtunk vissza az országút és a kék jel felé, mikor Borsónak megakadt a szeme egy felfestésen: kék kereszt (a kitérőnk) áthúzva, pecsét 1 km abba az irányba, amerre megyünk. Hát szupi! Nem marad üresen az ötvösi rublika!
Hamarosan az erdőben meg is lett a kóbor ládika.
Öröm, nevetés, irány tovább. Erdei ösvényen vitt az utunk, jó kis dagonyás, saras avarban, igazi paradicsom egy valamire való bakancsnak ez.
Egy szép ívű esésem után (nincs dokumentálva), a Borsó csúszott bele ebbe a pocsolyába itt fönt. Heh. Vicces volt. Borsó nagyon örült, hogy hála szupervízálló szerkójának szárazon megúszta. Ezzel az elégedettség érzéssel haladtunk tovább. Egy kis országút, majd hosszú egyenes földút következett. Mindez végig teljesen sík. Picit monoton. A Nap pedig januárt teljesen meghazudtoló módon sütött.
Földút és aszfaltút ismét váltotta egymást, még szerencse, hogy volt egy-két pocsolya.
Hamarosan beértünk Kisvásárhely településre, ami egy picike zsákfalu. A focipálya mellett ideális piknikező helyre leltünk, hát letelepedtünk. Uzsi, minden, egyszer csak felbukkant egy kutya.
....és hopp, az asztalon termett. :-) Igazán barátságos volt, és talán éhes, elkunyizta az összes kajánkat, majd a gazdi dudálására továbbállt. Mondanom sem kell a Borsó az utolsó szemig minden kaját nekiadott... :-) Igazi kutyabarát....
Azt mondja, ezen a képen olyan, mint az Aksi. :-)
Jó hosszú pihi után kerekedtünk fel újra, a faluban a haranglábnál pecsételtünk, egy picit a helyiekkel szóba elegyedtünk ("Merre lesz a séta?" "Sümegre" szerűen) aztán erőltetett menetre vettük a figurát, mert egyikünk sem szeretett volna a hátralévő országúti szakaszon sötétben bóklászni. Nagyon ügyesek is voltunk, szép naplementében gyalogoltunk a süvítő kocsik mellett a gyepes padkán.
Ez amúgy kicsit bután van kitalálva, Tapolcánál és itt is, szerintem elég veszélyes és egyáltalán nem természetközeli élmény, de ezeken is túl kell lenni. Itt jut eszembe, eddigi túráink közül ez volt sajnos a legszemetesebb, szinte végig az úton bele-bele botlottunk illegális lerakatokba, és furcsa módon mindenfelé elszórva tévékbe.
Ez nagyon elszomorító. Nekünk sincs tv-nk, de biztos van ennél jobb módja is az elválásnak.
A pszichiátriai intézet tábláját csak azért fotóztuk le, mert szerintünk nagyon durva. Szerintetek?
Nyírlak? ááááá.... :-)
Közben egyre jobban kivehető lett a szépséges sümegi vár.
A városba beérve a vasútállomásnak vettük az irányt, ahol utolsó napi pecsétünket is megkaptuk, mert szót fogadtunk a táblának:
Pontban 17.00-kor értünk vissza az autóhoz. A tényleges szakaszt 12.45-kor kezdve a négy és egynegyed óra több hosszú pihenővel teljesen reális teljesítmény, de, mint mindig, most is tagadhatatlanul eléggé elfáradtunk.
